Emlékezzünk a vérbe fojtott pozsonyi népgyűlésre vasárnap

Méry János 2017-02-10
Emlékezzünk a vérbe fojtott pozsonyi népgyűlésre vasárnap

Vasárnap, délután 13 órától Brogyányi Mihály és társai megemlékezést tartanak az 1919-es vérbe fojtott pozsonyi népgyűlés áldozatainak emlékére.

A megemlékezésre a pozsonyi Csalogányvölgyi temetőben kerül sor. A szervezők mindenkit szeretettel várnak!
De mi is volt a vérbe fojtott 1919-es pozsonyi népgyűlés?

a cseh-szlovák légió felvonulása Pozsonyban, 1919. február 5.

a cseh-szlovák légió felvonulása Pozsonyban, 1919. február 5.

A város lakói meglehetős bizalmatlansággal fogadták a megszállókat, azonban komolyabb civil megmozdulásokra nem került sor az első hetekben. Az okkupációnak ugyan senki — még a hozzávetőleg 15 százaléknyi szlovák sem — örült, ám háborús idők lévén tudomásul vették az átmenetinek gondolt állapotot. Rémálmaikban sem gondolták volna, hogy az évszázadokon át koronázó- és országgyűlési városként működő Pozsony tartósan idegen kézre kerülhet.

A hangulatot az korbácsolta fel, hogy a Vavro Šrobár vezette ún. teljhatalmú szlovák minisztérium február 4-én Zsolnáról átköltözött Pozsonyba, Szlovákia fővárosává nyilvánítva a várost. Šrobár diadalív alatt vonult be, a főtéren tartott ünnepség idejére pedig körbedeszkázták a Petőfi-szobrot. Megváltoztatták a település nevét is, bár e tekintetben kezdetben a megszállók között sem volt konszenzus. A helyi szlovákok a német Pressburg elnevezés után Prešporoknak, a csehek Prešpurknak, illetve Wilson amerikai elnök iránti rajongásukat kifejezendő Wilsonovo mestonak (Wilson-város) hívták a várost. Végül Šrobár döntése nyomán 1919. március 26-tól a téves nyelvészeti okfejtésen alapuló Bratislava név  vált kizárólagosan használandóvá.

Vavro Šrobár teljhatalmú megbízott és Samuel Zoch zsupán Pozsonyban, 1919. február 4.

Vavro Šrobár teljhatalmú megbízott és Samuel Zoch zsupán Pozsonyban, 1919. február 4.

Sokak számára csak februárban vált világossá, hogy nem időleges megszállásról van szó, a cseh–szlovák állam tartósan kíván berendezkedni a városban. A munkásság és a hivatalnokok sztrájkba léptek, s 12-ére tiltakozó nagygyűlést hívtak össze a régi vásárcsarnok előtti Vásár térre. A hamar több ezresre duzzadt tömeg nemzeti zászlókat lengetett, és ütemesen, egyre hangosabban skandálta: Él-jen-Magyar-ország!

Bár Luigi Piccione tábornok parancsa szerint a katonáknak a kaszárnyákban kellett volna maradniuk, a fegyelmezetlen és részben kezelhetetlen legionáriusok szétszéledtek a városban, és zaklatták, provokálták a lakosságot. Már a tüntetés elején erőszakosan léptek fel, majd a skandálást „provokációnak” értelmezve éles lőszerrel a tömegbe lőttek. A menekülni próbáló, rémült embereket a környező utcákban szuronyroham fogadta. Barreca ezredes is szembesülhetett azzal, milyen szedett-vedett társaság felett parancsnokol. Amikor a helyszínre sietett, hogy véget vessen az öldöklésnek, egy katona puskatussal leütötte.

7 halott és 23 súlyos sebesült feküdt a Vásár tér kövezetén. Az áldozatok: Heringes Ferenc 37 éves szabómester, Luntzer Gusztáv 19 éves munkás, Kováts György 28 éves hadirokkant, Kubesch Vilmos 17 éves szakiskolai tanuló, Soós Angéla 37 éves városi alkalmazott, Albrecht Károly 21 éves hazabocsátott tengerész, Záborszky Gyula 32 éves hivatalnok. A meggyilkoltak temetése hatalmas megszállás- és erőszakellenes tüntetéssé vált. A legionáriusok állig felfegyverkezve készültek erre napra, valóságos paranoia lett úrrá körükben. A hisztérikus hangulatban az egyik katona úgy vélte, a cipőjét kötő Hubert Károly a hátsóját mutatja neki, s egyszerűen fejbe lőtte a 14 éves fiút.

A városi közgyűlés tiltakozásának hatására a cseh–szlovák hatóságok „kivizsgálták” az ügyet, s megállapították, hogy a katonák jogosan használták fegyverüket, mivel a tömegből „hógolyóval dobálták őket”. A meghasonlott Barrecát áthelyezték, helyébe egy Prága iránt tökéletesen lojális francia tiszt került.

A sortűz áldozatai a csalogányvölgyi temetőben nyugszanak, nem messze Alexander Dubček sírjától. Paradox módon emlékművükre — amely egy holtan elzuhanó férfit ábrázol — a hatóságok az újonnan életbe léptetett szabályok értelmében csak a szlovák helyesírás szerint engedték felvésni a nevüket. Megemlékezésekről, nyughelyük gondozásáról azonban évtizedeken át szó sem lehetett. A kilenc évtizedes etnikai elnyomás véres nyitányául szolgáló tragédia áldozatainak sírja sokáig mohával benőve, elfeledve állt. Az utóbbi években azonban többen kezdeményezték az emlékmű felújítását, és a helyi magyarok rendszeresen megemlékeznek a vértanúkról.

tortenelemportal.hu

Hozzászólások

hozzászólás