Miért nem használjuk felvidéki településeink nevét magyarul?

somorja.sk 2017-07-02
Miért nem használjuk felvidéki településeink nevét magyarul?

Egy kassai látogatás után az északi vasútvonalon jöttem haza. Én pedig néztem a tájat, és a vonatállomások szlovák neveit, magyar megfelelőjüket pedig a googlemaps segítségével fedeztem fel. Sároskőszeg, Margitfalva, Igló, Poprád, Csorba, Liptószentmiklós, Rózsahegy, Králován, Ruttka, Zsolna, Vágbeszterce, Puhó, Hőlak, Trencsén, Vágújhely, Pöstyén, Újvároska, Nagyszombat, Pozsonyszöllős, Pozsony – vonatállomás.

Bevallom, egy-két település magyar nevét – például Margitfalva, Ruttka, Hőlak –, én sem ismertem. Igaz, két szlovákot sem, de most nem ez a lényeg. Sokan közülünk sok városról tudja, hogy létezik, még érződik az alapsuli földrajzórák hatása, Nemšová – üveggyár, Partizánské – cipőgyár, Stupava – konzervgyár, stb. De ha azt írnám, hogy Nemsó – üveggyár, Simony – cipőgyár, Stomfa – konzervgyár, kíváncsi vagyok, hányan mernék azt mondani, hogy én mind a három település magyar nevét ismertem. Sőt tízből hatan biztosan húznák a szájukat, „ízetlenkedésnek” vennék a magyar név használatát, erőltetettnek, esetleg nevetségesnek gondolnák. Megkérdeznék, hogy miért használom így a szlovák városok neveit, mert ha így fogom mondani, akkor tízből tíz ember nem fogja tudni, hogy melyik városról van szó. S ebben sajnos nem lennének messze az igazságtól.  De ez a mi hibánk.

Miért van az, hogy az elmúlt hetven évben ennyire megszoktuk, hogy a szlovák városneveket használjuk, annak ellenére, hogy azok nem kis részét csak a csehszlovák hivatalnokok találták ki a hasukra csapva. Miért van az, hogy ma magyarként egymás közt szégyelljük kimondani, hogy Máriatölgyes – DAC meccsre megyünk, vagy hogy a rózsahegyi egyetemen tanulunk, esetleg ha Tátralomnic mellé megyünk síelni?

A magyar és szlovák történészek között komoly viták vannak arról, hogy mikortól és milyen értelemben beszélhetünk szlovákokról. Azt lehet mondani, hogy a szlovákság etnikai egységesülése, azaz integrációja a 16. század végére ment végbe, de a mai szlovák identitástól jelentősen eltért abban, hogy premodern jellegű volt, azaz a magyar állam iránti lojalitás, hűség jellemezte. Ennek ellenére kultúrájukat, városaik neveit még ebben a magyar állam iránt érzett lojális identitásukban sem adták fel. Akkor mi felvidéki magyarok miért nem vagyunk képesek egy kicsit erélyesebben, következetesebben eljárni településeink névhasználata ügyében?

Gyakran mennek „Lužnára”? Sajnos kevesen tudják, hogy a mai falut Dénesd (Jánošíková, Schildern), Torcs (Nová Lipnica, Tartschendorf) és Misérd (Nové Košariská, Mischdorf) falvakból egyesítették ezen a néven 1974. január 1-én. Ezért ma Dénesdtorcsmisérdnek hívjuk. Szoktassuk magunkat a névhez. Ez a három falu, 1920-ig, a trianoni békeszerződésig Pozsony vármegyékhez és a somorjai járáshoz tartozott, lakosaik kizárólag németek és magyarok voltak.

A fő probléma az, hogy magyarként sokszor a szlovák nevet használjuk. Egyszerűen megszokásból. Az alapiskolában a magyar neveket is kéne tanítani a földrajzkönyvekben, de ami még fontosabb, tudatosan kéne a felvidéki magyaroknak arra figyelniük, hogy minél több település magyar nevét is megismerjék, és ezután pedig arra, hogy használják is.

Sokan vannak, akik azt mondják, hogy a szlovák neveket kell használni. Igen? De akkor miért használja a többség Pozsonyt és miért nem a Bratislavát? Vagy miért nem Košicét? S itt még az az érv sem jó, hogy a magyar városok neveit általában magyarul használjuk. Mert hát sajnos a Pozsonyban élő 16 000 magyar a lakosság 3,8 százalékát – a Kassán élő kb. 8000 magyar pedig szintén ennyit tesz

  1. Így a lakosság szempontjából ezek a városok már nem nevezhetők magyar városoknak (történelmileg természetesen mindig is azok maradnak!).

Amikor ez a cikk megjelenik, én Dél-Tirolban, egy Bozen (Bolzano) melletti kis falucskában leszek. Az ottaniak vérig vannak sértve, ha nem az adott település német nevét használom. Pedig annak ellenére, hogy Dél-Tirolban autonómia van, sok városban és faluban 20% alatt van a dél-tiroliak aránya az olaszokkal szemben. Persze ezekért a jogokért a dél-tiroli németek megharcoltak. Ingyen nem adnak semmit sem.

Ne hagyjuk veszni őseink örökségét, anyanyelvünket és településeink neveit. Fontos a mindennapi kenyér előteremtése, de nem veszthetjük el 70 év alatt mindazt, amit őseink 1000 évig őriztek számunkra.

Ez a helyes út, ki kell állnunk magunkért, mert saját magunkat csak saját magunk menthetjük meg. Nem várhatunk az államra vagy az amúgy is hanyatló Európára kell várnunk, mert késő lesz.

Itt az ideje, hogy lassan magunkhoz térjünk.

Méry János

Megjelent a Csallóköz hetilap 24. számában, 2017. június 14-én.

Hozzászólások

hozzászólás