Az éjjel soha nem érhet véget

somorja.sk 2017-07-07
Az éjjel soha nem érhet véget

Az éjjel soha nem érhet véget!

Látta a kedves olvasó a szombati Andorra-Magyarország meccset?  A gól gyönyörű volt, a magyar csapat teljesítménye pedig egyszerűen gyatra. Ennyi. Vagyis ennyi lenne. Én ugyanis ott voltam tavaly Marseilleben és Lyonban, amikor a magyar csapat csoportelsőként jutott tovább az Európa-bajnokságon. Együtt vonultunk a szurkolókkal a Stade Vélodrome és a Parc Olympique Lyonnais felé több tíz ezer honfitársunkkal együtt. Hálás vagyok minden pillanatért, amit ott átéltem és átélhettem és bármi is lesz a következő 50 évben, az ottani sztorikat unokáimnak is el szeretném majd mesélni. Az a csapat és ez a csapat természetesen összetételben nem ugyanaz, mégis a magyar válogatottról beszélünk.

Az ötvenes években a szurkolóknak Grosics, Buzánszky, Lóránt, Lantos, Bozsik, Zakariás, Budai II., Kocsis, Hidegkuti, Puskás és Czibor jutott, aztán nekünk gyerekkorunkban Illés Béla, Mátyus meg Sebők, az EB-n, Király, Gera, Dzsudzsák, Szalay Juhász, most pedig Vinicius, Tóth, Eppel, Sallai. Hát mit mondjak, van némi különbség. Hibázott a szövetségi kapitány? Lehet. De a baj az, hogy több olyan játékosról is tudunk, akit nem engedett el a klubja. Ugye többen visszavonultak az EB-keretből (Király, Juhász, stb.), voltak sérültek (Gera, Szalai), de hiányzott, Böde, Nikolics, Futács, Németh Krisztián is. Ők nem kaptak meghívót. Valószínűleg a kapitány sem hitte, hogy ne sikerülne Andorrában nyernie a magyar csapatnak, pedig mialatt válogatottunk Portugáliában vereséget szenvedett, Andorra kisebb történelmet írt, ugyanis 11 év és 58 vereség után szerzett pontot Feröer-szigetek ellen egy gólnélküli döntetlennel.

Belefér-e egy vereség Andorrától? Perszehogy nem. Vagyis igen. Tegye a szívére a kezét a kedves olvasó. A VB-re való kijutáshoz illett volna otthon megverni otthon Svájcot, de minimum az egy pontot otthon tartani, nyerni Feröeren és nem kikapni Portugáliában. Persze ha nyerünk Andorrában, matematikailag még odaérhettünk volna a második helyre. Sőt még így is odaérhetünk.

Bizony nemcsak a futballban, de az életben is szükségünk van pofonokra, szükségünk van negatív dolgokra, hogy ráébredjünk: valami nincs rendben. A vereségek, a sikertelenségek mutatják meg, hogy kik vagyunk, mert, ahogy a Tanú című filmben Virág elvtárs is mondja: „az élet nem habos torta.“ S hogy egy ismertebb filmből, a Rockyból idézzek: „Senki nem tud olyan nagyot ütni, mint az élet, de nem az számít, mekkorát ütsz, hanem hogy mennyi ütést állsz ki, mikor talpon kell maradni. Bírni kell a pofont és muszáj menni tovább. Csak így lehet győzni.“ Kellenek a pofonok. Kellenek a sikertelenségek és bizony tanulnunk kell belőle. Mai világunkban szinte irtózunk a sikertelenségtől. Nem sikerült a vizsga? Kirúgtak a munkahelyről? Mit fognak szólni? Mindenki sikertelenségek nélkül akar sikeres lenni. Ez pedig bizony szinte lehetetlen. Bizony kellett ez az Andorra elleni vereség is, mint egy falat kenyér. Hiszen az utolsó négy meccsünkön még gólt sem rúgtunk. Mégis mindenki nagy mellénnyel ment Andorrára. Hogy majd kitömjük őket.

Épp ma, amikor ezt a cikket írom jelentették be, hogy Storck marad. Szerintem nem kimondottan a kapitány a hibás a vereségért, viszont egy ilyen blamázsért vállalnia kellene a felelősséget. Szerintem jót tett volna most a frissítés. S mivel a napokban a Dacnál megváltak László Csabától – aki szerintem eddig legjobban képviselte azt, amiről a DAC-nak szólnia kéne -, sokan eljátszottunk a gondolattal, mi lenne, ha a magyar válogatott kapitányát László Csabánk hívnák? Talán majd egyszer.

Addig is Hajrá Magyarország, hajrá Felvidék, hajrá magyarok!

Méry János

Megjelent a Csallóköz hetilap 25. számában, 2017. június 21-én.

Hozzászólások

hozzászólás