Emlékezni a kitelepítésekre

somorja.sk 2017-07-17
Emlékezni a kitelepítésekre

Dél-Szlovákia földje, ahová le akarunk telepíteni benneteket, ragyogó, bőven termő, zsíros földű síkság […] Az a föld csak a szlovák ember dolgos kezére vár, aki szeretettel művelné meg. Rátok vár! Hív benneteket! Gyertek! Jelenjen meg a ti arcotokon is annak az embernek a nyugalma, aki büszkén áll a saját földjén. Sorakozzatok fel a jó, nyugodt szlovák parasztok sorába!”

Ezeket a sorokat a Sloboda című magyarországi szlovák lapban megjelent felhívásából idéztem, mely annak a toborzó akciónak a része volt, mely során 90 090 személy jelentkezett a Magyarországról Csehszlovákiába való áttelepülésre. Pedig csehszlovák hatóságok, különböző becsléseken, történeti tanulmányokon alapuló, 1946-os összeírása 450 ezer szlovák nemzetiségű, illetve származású, Magyarországon élő és áttelepíteni kívánt személyről adott jelentést…

Mint bizonyára a Kedves Olvasók közül sokan tudják, 70 éve, azaz 1947. április 12-én a mátyusföldi Nagymácsédról, Nagyfödémesről valamint a Garam menti Tergenyéről indult el az a vonatszerelvény, melyen a kitelepítésre ítélt magyarokat szállították Magyarországra. Ezzel kezdetét vette a szlovákiai magyarok Magyarországra való áttelepítése, a csehszlovák–magyar lakosságcsere egyezmény értelmében.

Április 12. 2012. december 3-a óta a Felvidékről Kitelepített Magyarok Emléknapja. A magyar Országgyűlés határozatában rögzítette, hogy szükségesnek tartja méltóképpen megemlékezni a Beneš-dekrétumok következtében a Csehszlovák Köztársaságból kizárt, Magyarországra telepített magyarokról, és hogy támogatja az olyan megemlékezések szervezését, amelyek a kitelepítéssel kapcsolatosak. Emellett az Országgyűlés kifejezte nagyrabecsülését mindazoknak, akiket az adott időszakban csehországi kényszermunkára deportáltak, és ebben az embertelen, szenvedésekkel teli helyzetben is igyekeztek megőrizni magyarságukat. Somorján ezen a napon, azaz április 12-én minden évben nagyszabású rendezvény keretén belül emlékezünk a felvidéki magyarság egyik legnagyobb tragédiájáról.

Sokan kérdezik, hogy miért emlékezünk. Megint mások, hogy mire jó ez. Azt gondolom, hogy szembe kell nézni szüleink és nagyszüleink tragédiájával, beszélni kell róla, emlékezni és emlékeztetni kell. Tisztában kell lennie mindenkinek azzal, hogy voltak idők, mikor csupán a magyarsága miatt hurcolták meg a felvidéki magyart. Mert bizony a szüleim korosztályából sincs tisztában mindenki azzal, hogy mi történt 1945 és 1949 között, de az én korosztályom és a fiatalabb generáció szinte semmit sem tud a történtekről.

Röviden összefoglalva: 1945-46 telén mínusz húsz fokos hidegben, fűtetlen marhavagonokban 40-45 ezer felvidéki magyart deportáltak (vittek el erőszakosan lakóhelyükről) a csehországi Szudéta-vidékre. Beindult a reszlovakizáció. Ez annyit jelentett, hogy a felvidéki magyaroknak szlováknak kellett volna vallaniuk magukat, mely gyakorlatilag megmenthette őket a vagyonelkobzástól és kitelepítéstől. Az akció során 423 ezer megfélemlített, fenyegetett magyar adta be kérvényét, közülük a hatóságok 327 ezret nyilvánítottak szlováknak. A végleges adatok szerint a Magyarországról Szlovákiába önként áttelepült 60 257 szlovákkal szemben 76 616 magyar volt kénytelen a szülőföldjét elhagyni. Az utolsó áttelepülők 1949 nyarán lépték át a csehszlovák–magyar határt.

Mit jelentett ez a gyakorlatban? Azt, hogy a szülői, nagyszülői házat sokszor egyik napról a másikra ott kellett hagyni, jöttek a cseh katonák, felpakolták a családok bútorait, dolgait egy teherautóra, majd a vonatra, és vitték is őket. S ezek szerencsétlenek sokszor azt sem tudták hova mennek. Akiket kényszermunkára vittek el, azokat a megérkezés és után kiállították a piacra, mint a rabszolgákat, s a helyi csehek megtapogatva válogatták ki őket, mint a rabszolgákat. Ezek az emberek sokszor több napot álltak ott arra várva, hogy hova viszik őket. De ekkor még nem volt vége. Mert mikor végül hazajöhettek, általában 1948 után, a házukban már ott lakott az oda telepített szlovák. El tudja képzelni a kedves olvasó, hogy mekkora megaláztatás volt mindez a kor emberének. Sokan két világháborút harcoltak végig, testvéreiket, családtagjaikat vesztették el, s mikor jött a „felszabadulás” a „béke”, akkor arról a földről hurcolták el őket, ahol őseik 1000 évig laktak, melyet őseik vérükkel védtek.

A kitelepítések és deportálások borzalmai végül 1948-ban véget értek, az október 25-i törvény hűségeskü letétele után visszaadta a magyar nemzetiségűek állampolgárságát. A kényszerből megírt reszlovakizációs nyilatkozatokat csak 1954-ben érvénytelenítették. Viszont a Beneš-dekrétumok hatályon kívül helyezését, az elkobzott vagyonok visszaadását a kommunizmus összeomlása után sem Csehszlovákia, sem az 1993 óta önálló cseh és szlovák állam nem tűzte napirendre. Ez azt jelenti, hogy a dekrétumok értelmében mai napig háborús nemzet vagyunk…

Mindenképpen napirenden kell tartanunk a kitelepítések gyalázatos tényének témáját, hiszen csakis úgy léphetünk előre közösségünk felemelkedéséhez vezető úton, ha megismerjük, megértjük, megismertetjük és megértetjük ezeket a problémákat és ebből erőt merítve és tanulva próbálunk megbirkózni az új kihívásokkal. Én hiszem, hogy ez sikerülhet.

Méry János

Megjelent a Csallóköz hetilap 26. számában, 2017. június 28-án.

Hozzászólások

hozzászólás