Küldetés

somorja.sk 2017-08-29
Küldetés

A minap megkérdezték tőlem, hogy miért foglalkozok annyit a somorjai magyar ügyekkel és miért nem valami „fontosabb” dologgal?“ Nem értettem teljesen a kérdést, de az illető barátomnak elmondtam, hogy nekem nem csak a kenyér ára fontos és az, hogy mennyi pénzem lesz majd a halálos ágyam alatt elrejtve, nekem fontos az is, hogy ha meghalok, mi lesz a felvidéki, magyarsággal.

Azzal, hogy magyarnak születtem, küldetést kaptam az ősöktől. Nem akármilyen küldetést. Árpád fejedelem, Szent István Szent László, Mátyás király, Kossuth Lajos örökségét, melyet őriznem, terjesztenem kell és tovább kell adnom az utódoknak úgy, hogy ők is hasonlóan tegyenek majd, ha eljön az idő. A testvériség kötelez, amit a magyar annyiszor feledett magyarral szemben. A világ körülöttünk hánykódik, mint a hajók a viharos tengeren, egyetlen szigetünk van, melynek révpartja biztos: ősi magyar nyelvünk és hagyományos kultúránk.

Nagy szavak? Valakinek lehet, hogy így van. De pont manapság kellenek ezek a „nagy” szavak, amikor egyes, magukat magyarnak vallók itt Felvidéken összeállnak olyan szlovák pártokkal, akiknek egyetlen célja a korrupció, a maffiaállam kiépítése és az emberek hülyítése. Viszont NEM CÉLJA, hogy mi magyarok gazdaságilag, szellemileg újra felemelkedjünk.

Pont most kellenek ezek a „nagy” szavak, amikor magyar többségű településeinken a szlovák iskolák diákjainak a fele magyar. Persze ez a szülőkön is múlik, de ha a magyar iskoláinkban minden rendben lenne, nem így nézne ki a helyzet. Pedig ugye magyar iskola nélkül nincs magyar jövő.

S bizony pont most kellenek ezek a „nagy szavak”, amikor a vallást, az Istent sokszor csak eszközként, vagy még annak sem használjuk. Miért lettél bérmálkozó? Mert kaptam egy szép órát… Miért akartál templomi esküvőt? Mert az olyan szép. Bizony. S a dolgok mögött álló érték, az üzenet, a valódi cél elveszik. Hiszen minden ember szinte szomjaz valami fentről jövő erőt, mely átsegítené őt a mindennapok nehézségein. De tenni érte már nem akar. Igen, magyarként talán még szorosabb kapcsolatunknak kell lenni Istennel, Jézussal és Szűz Máriával, azaz Nagyboldogasszonnyal, hiszen Szent István neki ajánlotta fel az országát, melyre akkor és azóta sem volt példa.

Ő ünnepének titkában teljesedik ki az Istenanya nagysága: az ég és föld mennybe fölvett királynője lett.

Ezek a szavak bizonyára furcsának hatnak a Kedves Olvasó számára, nem szokványosnak, nem mindennapinak tekinti őket. Ez nem csak az Önök hibája, hanem a volt rendszeré, amely lábbal tiporta a vallást, üldözte a hitet és börtönökbe záratta Isten szolgáit, a papokat.

„Minden ember csak annyit ér, amennyi lelkéből megmaradt halála után is itt a földön, örökségül övéinek és nemzetének. Megmaradt, mint eszme, mint áldozat, mint alkotás, mint szeretet, mint örökség, melyet nem szabad elköltenünk.“ – mondja a méltatlanul elfeledett felvidéki író, alpinista, éremgyűjtő, politikus, irodalomszervező, Dr. Jankovics Marcell.

Ezt én is így gondolom. De ahhoz, hogy gyakorlatban is eljussunk ennek a mondatnak a megvalósításához, mélyen magunkba kell néznünk magyarságunkat, s az ehhez szorosan kapcsolódó kereszténységünket küldetésként kell kezelnünk.

Fájdalommal láthatjuk, hogy ezt a nagy, melegséggel teli, ezt a rendületlenül átfogó magyarságot rendszerint csak elszónokolva, vezércikkekben említik, és gyakorlatilag is legfeljebb csak karitatív irgalmassági cselekedetekben nyilvánul meg. Szóban megjelenik ugyan állami ünnepeken és nemzeti nagy gondok szomorú ünnepein, pedig minden hétköznapon éreznünk kellene azt a meleg, szépséges atyafiságos érzést, melyet minden találkozásra ebben a szóban tömöríthetek: magyarok vagyunk.

„Csak a gyönge szereti önmagát, az erős egész nemzeteket hordoz szívében…“ – mondja Széchenyi. S igaza van. Minél több embernek kellene nemzetben gondolkodnia, mert mint már írtam, a pozitív értelemben vett nemzetség, valójában testvériség. Főleg akkor, ha az adott nemzettársunk is nemzetben gondolkodik. S ehhez kapcsolódik Kossuth mondata:

„Az érdem csak ott kezdődik, ahol a kötelesség megszűnik.“ Ha végre eljutunk odáig, hogy a magyarságunk megtartása megszűnik kötelességnek, nyűgnek lenni, ha vissza tudjuk fordítani azt a folyamatot, ami már évek óta zajlik a Felvidéken, ha nem azt fogjuk számlálni magunkban, hogy jaj, nehogy meg kelljen szólalni magyarul a szlovák kollégák előtt, vagy ha szándékosan nem magyarosítjuk a nevünket, nehogy kellemetlen legyen, nos, akkor azt érdemnek lehet tekinteni.

Már sokszor elmondtam, hogy itt kell helyt állni a Kárpát-medencében, Felvidéken, Csallóközben, a Duna-mentén, magyarként. Nekünk ez a hazánk. Hiába járom már tízedik éve a dél-tiroli hegyeket, nekem egy Duna ágon leevezett nap, egy az szigeten eltöltött este mindennél többet jelent. Húzogathatják a határokat a fejünk felett, átírhatják a személy-, utca-, városneveket, a tájegységek, megyék neveit, a haza örök. Azt nem ceruzavonalak határolják. A haza, a nemzet örök. Európa szívében, de magyarul, a magyar ősök tiszteletével és kultúrájukkal.

Hordja mindegyikünk az egész nemzetet szívében, ez az erősek jellemvonása. S így a magyaroké lesz a jövő.

Megjelent a Csallóköz hetilap 32. számában, 2017. augusztus 9-én.

Hozzászólások

hozzászólás