Na szlovenszku po szlovenszki?

olvasó 2017-10-18
Na szlovenszku po szlovenszki?

Már régen terveztem, hogy megírom ezt a pár gondolatot, de valahogy sosem volt hozzá elég erőm, kedvem, időm. Fene tudja. Most sincs az egyikből sem sok, de mégis nekiveselkedem…

Elegem lett abból, hogy mi, Felvidéki Magyarok – így nagybetűvel – behúzott farokkal hátrálunk, meghunyászkodunk, s úgy viselkedünk, mint a gyáva nyulak, ha a szlovákok és Szlovákia témája előjön.

Mert ugye ne beszéljünk hangosan Pozsonyban a városi buszon, mert mit fog szólni a szlovák bácsi? Vagy ne kérjünk Pozsonyban magyarul buszjegyet, mert mit fognak szólni az ismerős szlovák néni? Vagy ne használjuk a Facebookon magyarul – vezetéknév-keresztnév sorrendben, -ová nélkül – a nevünket, mert mit fognak szólni a szlovák kollégák? Ne tegyük ki a cégben, Pozsonyban március 15-én a kokárdát, mert mit fog szólni a főnök? Meghát az már úgyis régi szokás. Ha 15 magyar ember közé egy szlovák keveredik, akkor az a minimum, hogy szlovákul fogunk beszélni vele, hogy mindent értsen szegényke. (gondoljuk csak el, fordított helyzetben így tennének-e). A városházára adjuk be a kérvényünket szlovákul, hisz „Szlovákián“ élünk, meghát úgyse tudjuk mi már azokat a fránya jogi kifejezéseket magyarul, meg minek is az, hisz – ismét csak – Szlovákián élünk (persze a napi 7 új kínai, 3 új hindu és 6 új héber szavat azért tanulgatjuk, mert trendi.)

És még folytathatnám, de a terjedelmem véges.
15 éve, amikor először jártam Dél-Tirolban, már motyogtam valamit németül. Nem jól, de tudtam pár szókapcsolatot, mivel az ORF1-en, a Confetti TV-n és Heinz Prüller Formula 1-es közvetítésein nőttem fel. Így a helyiekkel meg-megpróbáltam szóba elegyedni németül. S Ők nem azt mondták egyből az első mondatomnál, hogy az der Tisch, nem pedig die, hanem dicsértek, hogy jól beszélek németül és próbáltak segíteni mindenben. S mi volt a helyzet itthon? Elég volt egy „sza“ szócskát elrontanom. Nemhogy nem segítettek, hanem vagy kinevettek, vagy pedig rosszallóan mutogattak az ujjukkal: ale, ale, vegy szme na szlovensku, muszís vegyiety po szlovenski… Persze. Meg fújjam kívülről a Mor ho!-t meg a Smrť Jánošíková-t, meg az Orol Vtákot, vagy a Předspievet. Közülük hányan tudják legalább a Szózatot?

Arra már egyikük sem figyelmeztet, hogy nem is olyan régen úgy osztottuk fel a megyéket a fejetek felett, hogy még véletlenül se maradjon meg egy történelmi magyar megye sem egyben (ehhez bizony az akkor MKP is asszisztált ahelyett, hogy kilépett volna a kormányból). Vagy azt se mondják, hogy hej fiúk, az alkotmányban My Slovenský Národ szerepel, a kisebbségek pedig csak másodlagosan vannak feltüntetve. De amikor adófizetésről van szó, akkor a magyarok adója már hirtelen nem másodlagos. Nem mondják neki, hogy Te hülye magyar ne fizess adót…

 

A Szlovák Autóbusz társaság járatain Csallóközben szlovákul mondják be az állomásokat. Blatná na Ostrove Sárosfa helyett. Ha ez így folytatódik, pár év múlva a Sárosfa név hallatán is úgy fognak nézni az emberre, mint borjú az új kapura, úgyanúgy, mint ma, mikor én azt mondom valakinek, hogy megyek Dénesdtorcsmisérdre. (A mai Dunajská Lužná Dénesd – Schildern – Jánošíková, Torcs – Tartschendorf – Nová Lipnica és Misérd –Mischdorf – Nové Košarišská falvakból áll össze, magyarul a három falu nevét együtt használjük.)

Tehát mit is változtatott meg Trianon? A legfontosabbat. A békés együttélést. A tiszteletet. Azt, hogy nem a politika hazug akarata által megszabott határoknak kell a mérvadónak lennie, mikor egy adott nyelvről beszélünk, hanem egy adott közösségnek. Miről beszélek? Például arról, hogy nem is olyan régen a Szepességben vagy Selmecbányán – de hogy közeli példát hozzak – Pozsonyban a németek, a magyarok és a szlovákok békében éltek egymás mellett. Miért? Mert egyik sem gondoltam többnek magát a másiknál, hiszen a normális ember tisztelte a szomszédját és igyekezett megtanulni a másik nyelvén.

Ma ott tartunk, hogy egy frissen beköltözött szlovák polgár egy szót sem képes megtanulni magyarul, mert leesne a korona a fejéről. S amikor valaki netán mégis megtanul két és fél mondatot, a környezetében lévők csak azért nem avatják szentté, mert még nem fűződik a nevéhez csoda…

Én ennek ellenére azt mondom, hogy a nemzetállamok világában igenis helye van a Szlovák államnak, főleg ma, mikor van Szlovénia, Horvátország, Szerbia, Montenegró, Koszovó, stb. A baj azzal van, ahogyan ez az államalakulat létrejött. De a hazugságra épített történelem, nemzet és ország előbb vagy utóbb összeomlik.

Pedig tegyük a szívünkre a kezünket. Lenne-e ma szlovák nemzet, ha az 1000 éves Magyar Királysággal együtt nem védtük volna meg őket is tatártól, töröktől? Egy ország voltunk, a történelmünk egy része, közös: Mátyás király híres fekete seregében szlovákok is szolgáltak, Rákóczi pedig magyart, szlovákot, németet egyesített seregeiben. De 1848-49-ben is 20-30 ezer főnyi szlovák küzdött a magyar honvédség soraiban, sőt az egyik utolsó szabadságharcos csapat tagjai, akik a világosi fegyverletétel után is folytatták a harcot az orosz-osztrák túlerővel szemben a független Magyarországért, épp a selmecbányai szlovák bányászok voltak.

Had idézzem Horthy Miklóst, aki Kassára való bevonulásakor a következőket mondotta a kassai szlovákoknak, szlovákul:

„Meleg szeretettel üdvözöllek benneteket, akik e mai napon visszatértek ezeréves hazátokba. Kenyeret adó földjét nemcsak együtt munkáltátok, de együtt védtétek is. Legyetek meggyőződve, hogy az egész magyar nemzet megértő szeretete biztosítani fogja részetekre életszínvonalatok emelésén kívül a szlovák nyelv és kultúra teljes szabadságát is.“

Ma pedig ott tartunk Kedves barátaim, hogy azok elől a szlovákok elől hátrálunk sokszor már a fal mögé, akik ezekkel az alapvető tényekkel sincsenek tisztában.

Minden nemzet megérdemli, hogy a vele egy területen élő másik nemzet tisztelje és ismerje kultúráját és anyanyelvét.

Megérdemli és elvárja. Mi felvidéki magyarok is.

Méry János

Megjelent a Csallóköz hetilap 37. számában, 2017. szeptember 20-án-án

fotó: körpek.sk, wikipedia, flags.hu, hir.ma

Hozzászólások

hozzászólás