„Ha már így megcsúfoltak bennünket, mindent ki kell bírni“

somorja.sk 2017-11-08
„Ha már így megcsúfoltak bennünket, mindent ki kell bírni“

„Nagyon régen nem beszélt senkinek arról, ami akkor történt. Most viszont neked el akarja mondani.“ – mondja egy barátom, akinek egy 83 éves rokona akart velem beszélni

Az illető nénivel leültünk az asztalhoz, majd egy kávé és egy általa sütött fantasztikus sütemény mellett mesélni kezdett. A kitelepítésről.

Illusztráció (index.hu)

Azzal kezdte, hogy 1945 júniusában kaptak egy iratot a járásról, hogy fizessenek be 250 000 koronát Szlovákia háborús kárainak pótlására.

„Dobrovoľný príspevok na podporu vojnou zničených ustanovizní“ – állt a felhívás címében, lejjebb pedig, hogy adják le a fenn említett összeget, mint önkéntes hozzájárulást… Akkor egy normális havi kereset kb. 800 korona volt, sőt májusban még pengővel is lehetett fizetni, ezért alig volt még korona az embereknél. Így persze nem gyűjthettek eleget, és ezért (is) lezárták a hentesüzletüket, ahonnan nem hozhattak ki semmit.

1945 Szeptember negyedikén reggel 6-óra után az akkor 11 éves kislány arra ébredt, hogy édesapja valakikkel vitatkozik. Azt mondta, hogy ő nem ír alá semmit, hogy nem hajlandó rá. Szlovák csendőrök fenyegették, fegyvert fogtak rá, azért, hogy írják alá: ők bizony szlovákok, nem magyarok és akkor megtarthatják a házat, a kertet, a jószágokat. Ellenkező esetben viszont elhurcolják innen őket.

Másnap reggel két lovas szekérrel útnak is indultak a ligetfalusi táborba, ahova akkor még csak pozsonyiakat hurcoltak el, kb. 5000 családot, s ott megmondták, hogy mivel nem pozsonyiak, ide ugyan nem engedik be őket. Csináljanak, amit akarnak, viszont haza sem mehetnek. Így történ, hogy egy fa alá rakták le a dolgaikat, de egy ismerős felajánlott nekik egy ligetfalusi szobát. Itt élt a család egy évig, amikoris 1946. augusztus 6-án, a táborparancsnoktól kapott levélben jelezték nekik, hogy megszüntetik a kényszerlakhelyen való tartózkodási kötelezettséget. A levél fejlécén a következő felirat volt. „Sústredovací tábor pre Maďarov Petržalka_Semperit-„

Hallgattam a nénit, ahogy nyugodtan, méltóságteljesen beszél a családjuk meghurcoltatásáról. Szomorúságot, tehetetlenséget és dühöt éreztem talán ezekben a pillanatokban. Eszembe jutott apai dédapám is, akit szintén Ligetfalura hurcoltak és ott is halt meg később. Arra gondoltam, hogy hányan vannak olyanok, akik semmit sem tudnak arról, hogy mi történt nagyszüleinkkel, dédszüleinkkel, azért, mert a kommunista propaganda hazugságokra alapuló tanait sokan ma is tovább fújják.

De itt még nem volt vége a történetnek. Ugye az iskolában úgy tanuljuk, hogy a hontalanság éveihez az 1945-1948 terjedő éveket kapcsoljuk. Igen ám, de az illető néni olyan dolgot mesélt nekem, amiről egyáltalán nem tudtam. Ugyanis 5 családot még 1949-ben is elvittek a városból. Ez volt az ún. Akcia Juh.

A néni elém tett egy eredeti dokumentumot, mely szerint a Járási nemzeti bizottság kényszeríti az illető néni családját, hogy az 1949. február 23-án kiadott törvény 17-es paragrafusának 3. bekezdése alapján, mint idegennek (?) az XY csehországi településhez közeli állami gazdaságban kötelező lakhelyet és munkahelyet jelöltek ki számukra.

S aztán jött a döbbenet:

„Pobyt na ostatnom území ČSR sa Vám zakazuje.“ Azaz megtiltják, hogy a családnak, Csehszlovákia bármely más területén tartózkodjon.

De itt jött a csavar. Ugye bepakolták őket a kijelölt Csehországi településre tartó fűtetlen marhavagonba – figyelem: 1949-et írunk, amikor nemhogy a deportálásokat, a lakosságcserét is leállították már –, megállították őket a cseh-szlovák képzeletbeli határon – pedig ugye akkor már „egységes“ Csehszlovákia volt –, azzal, hogy ők bizony már 1948 után nem fogadnak kényszermunkára küldötteket, és akkor négy napig voltak a vagonban, kemény mínuszokban. Megdöbbenve hallgattam ezt a hihetetlen sztorit, mely szerint ekkor teljes káosz uralkodott az országban. Végül aztán egy Turócz megyei faluba vitték a családot, melynek 1910-ben kb. 2500, túlnyomórészt német lakosa volt. Ma kb. 400. Szlovák. A II. világháború után ugyanis a teljes német lakosságot elhurcolták. S a helyükre vitték 1949-ben a már előbb említett öt családot.

Eduard Beneš (mult-kor)

Később a család rájött, hogy mi volt az „Akcia Juh” lényege. Mialatt „ismeretlen helyre távoztak” – ahogy a dokumentumokban áll –, konfiskálták, azaz lefoglalták a vagyonukat. Erről természetesen nem kaptak értesítést…

(…) „Ne kegyelmezzetek a gyermekeknek, asszonyoknak, öregeknek sem. A mi népünk nem élhet a magyarokkal közös hazában, szigorúan megbüntetjük őket.” – mondta a „demokrata” Beneš 1945 májusában.

Az a Beneš, akinek dekrétumai alapján a magyarokat és a németeket kollektíven tették felelőssé Csehszlovákia széthullásáért. Ezt azt jelenti, hogy minden egyes felvidéken élő magyar és német személy szerint az oka annak, hogy 1938-ban Csehszlovákia szétesett. Erre hivatkozva pedig 3 000 000 németet és kb. 110 000 + 50 000 magyart telepítettek ki szülőföldjükről. „Békeidőben.

A magyar állam 2007-ben bocsánatot kért a Magyarországról kitelepített, több mint fél millió némettől, erre pedig a szlovák állam ugyanekkor megerősítette a Beneši-dekrétumokat a szlovák jogrend alapjaként, melyek ma is érvényben vannak, mely szerint minden felvidéki magyar máig háborús bűnös. Így én is annak születtem.

Vitéz Nagybányai Horthy Miklós bevonul Kassára (tenyek.sk)

„Meleg szeretettel üdvözöllek benneteket, akik e mai napon visszatértek ezeréves hazátokba. Kenyeret adó földjét nemcsak együtt munkáltátok, de együtt védtétek is. Legyetek meggyőződve, hogy az egész magyar nemzet megértő szeretete biztosítani fogja részetekre életszínvonalatok emelésén kívül a szlovák nyelv és kultúra teljes szabadságát is.”

Mondta a kommunisták által fasisztának tartott Horthy kassai bevonulásakor 1938. november 11-én, SZLOVÁKUL. (Egyébként október 29-én Horthy-szobrot avatnak Nemeshodosban)

(…)„Ha már így megcsúfoltak bennünket, mindent ki kell bírni“ – mondogatta a néni apukája.

S mivel tudta, hogy igaza van, ki is bírt mindent. Egyenes gerinccel, becsülettel, 86 éves koráig.

Helytállása álljon előttünk is példaként.

 

Méry János

 

Megjelent a Csallóköz hetilap 39. számában, 2017. október 4-én.

Hozzászólások

hozzászólás