Mit tehetünk mi?

olvasó 2018-01-27
Mit tehetünk mi?

Mit tehetünk mi?

Adjon Isten jó napot a Kedves Olvasó. Bizonyára most azt kérdezi, mi ez a modorosnak tűnő köszöntés. Ez bizony nem modorosság, csupán egy őszinte, tartalommal felruházott köszöntési forma. A köszöntési forma. Mostanában mindent elkövetnek, hogy az a felületesség, ami rátelepszik a civilizációra a világban, az itt a Kárpát-hazában is általánossá váljon. S ebben bizony a média is nagy szerepet játszik. Olyannyira, hogy sokszor magyar vezetőink sem figyelnek oda erre eléggé. Kérdezhetik, mi bajom a „szép napot“ üdvözléssel. Pedig ez olyan egyszerű: A jó az tartalom, a szép pedig a felszín. A jó az TARTALOM, a szép a FELSZÍN. Mert bizonyára senki sem szeretne csupán szép almát enni, mert a lényeg, hogy jó íze legyen. S bizony mai világunkban nemcsak a médiában, de az iskolákban is arra törekednek, hogy az emberek felszínesek legyenek, mert akkor sokkal jobban manipulálhatóak. De erről talán majd máskor, mert most egy más, de szintén fontos kérdést szeretnék feltenni a Kedves Olvasónak. Egy olyat, amit a minap nekem tettek fel: mit tehetek én, mint egyén azért, hogy Felvidéken megmaradjunk magyarnak, hogy a lassan 100 éve külső erők által felbomlasztott magyar egység újra elinduljon az újraegyesülés felé.

Nos, ez egy összetett kérdés, de az első lépései pofon egyszerűek.

1. Használjuk a nevünket magyarul. Jaj, már megint ez az szöveg. Mondják bizonyára sokan, akik eddig elolvassák a cikket. Pedig tényleg semmiből sem áll a dolog. Az állam törvényei lehetőséget adnak arra, hogy sem –ovák, sem Katarínák, sem Gabrielek, sem Františekok ne legyünk. Ennek ellenére hányszor, de hányszor hallom komoly magyar politikusoktól, hogy ilyen cégem van, olyan társulásom van, meg amolyan tisztségem van, melyet mind-mind át kéne írnom, ha meg akarnám változtatni a nevem. Pedig ha belegondolunk, hogy a világháború után mindenét elvették attól, aki nem reszlovakizált, akkor szinte viccesnek tűnik az a feladat, amivel ez a papírozás jár.

Viszont a probléma sajnos mélyebb szerintem, mivel elég, ha felmegyünk a kék-fehér közösségi média felületére, mely ugye nem hivatalos felület. Tisztelet a kivételnek, de szinte minden MÁSODIK magyar ismerősöm Nagyová, vagy Kovácsová, esetleg Štefan vagy Matej. Nem vicces ez? Hisz senki sem szegezett fegyvert a fejükhöz, hogy így írják le a nevüket. Sokan mégis szlovák formában használják. Vagy pedig ha nem is, akkor is keresztnév, vezetéknév sorrendben. Először a saját házunk táján kell rendet tennünk, csak azután fogunk tudni továbblépni. Igen, ez rám, a cikk írójára is vonatkozik. Nyugi, én is dolgozom rajta.

2. Nagyon fontos a nyelvhasználat is. Magyar-szlovák közegben élve megértjük, ha valaki szlovák szavakat használ a magyar beszédben. De ez egy nagyfokú igénytelenségre, felületességre és bocsi hogy ezt mondom: lustaságra és bunkóságra utal. BÁRMILYEN nyelvről is beszélünk, tiszteljük meg az adott nyelvet annyival, hogy beszéd közben picit gondolkodunk, és megpróbáljuk a fejünkben megkeresni a szlovákul eszünkbe jutó szavak magyar megfelelőjét. Mivel ez csaj rajtunk múlik. Félreértés ne essék. Nem azt mondom, hogy a tájszólás az rossz. Dehogyis. Sőt. A tájszólásaink a legértékesebb nyelvformák, hiszen az egyes megmaradt tájszólások mutatják meg nekünk, hogy milyen lehetett az ősi magyar nyelv, azt, hogy hogyan beszéltek őseink. Viszont bár a szlovakizmusok is hozzá tartoznak manapság egyes tájszólásokhoz, ezekről le lehet szokni. Tudatosan. Horčica helyett mustár, párky helyett virsli – bár én is párkyt használok még, Szlovenszká Szporityelnya helyett Szlovák Takarékpénztár, manipulačný poplatok helyett, kezelési költéség, pripomienka helyett emlékeztető, de akár említhetném, hogy az egyes éttermek által kínált napi menüt (hányan használjuk az ételek fajtáját magyarul – ill. hányan ismerjük egyáltalán), vagy a banki szektor által nyújtott szolgáltatások neveit? Hypotéka – jelzálog, stavebné sporenie – lakástakarék (bővebben a penzugy.sk-n.

 

3. Fontosak a településneveink. Erről már írtam régebben. Dénesdtorcsmisérd (Dunajská Lužná ) –melyet Dénesdből (Jánosíková), Torcsból (Nová Lipnica) és Misérdből (Nové Košariská)tákoltak össze – példáját gyakran említem, barátaimmal már így használjuk egymás között. Meg kellett szokni, de mára természetes. De vegyük Cseklész (Bernolákovo) példáját, amit a cseklészi szlovákok is Čeklisnek hívnak. Vagy Pozsony részeit. Érdekes, Püspökit vagy az Óvárost mindenki így használja, de a Főrév (Ružinov), Vereknye (Vrakuňa), Pozsonyszöllős (Vajnory), Pozsony-Újváros (Nové Mesto), Récse (Rača), Dévény, Dévényújfalu (Devínská Nová Ves), Károlyfalu (Karlová Ves), Lamacs, Pozsonybesztece (Záhorská Bystrica), Pozsonyhidegkút (Dúbravka), Dunacsún, Horvátjárfalu (Jarovce), Oroszvár (Rusovce), Pozsonyligetfalu (Petržalka) neveket kevesen. Nem kell hozzá más, csak egy kis tudatosság.

 

4. Már csak egy pont fér ide. Akik ismerik a magyar múltat, és szeretnék építeni a magyar jövőt, tisztában kell lenni fogalmakkal, történelmi tényekkel, és nevén kell nevezni a dolgokat. Mostanság politikusaink előszeretettel „Dél-Szlovákiáznak“. Pedig a Felvidék ősi földje mindig is Felvidék marad. Nem kell megkövezni, aki Dél-Szlovákiát használ, de rá kell mutatni. Mi, „határon“ túli magyarok ne használjuk a Magyarország nevet, mivel az, amit a trianoni békediktátum létrehozott, egy csonk. Csonka ország. Ez az állapota, nevezzük hát nevén. A mi hazánk a Kárpát Haza. A Szent Korona Országa. Melyet az itt élő nemzetek otthonuknak tekintettek, úgy, ahogy 1947-ben, a lakosságcsere idején a békési szlovákok otthonuknak tekintették a Csonka országot, hiszen a nagy szlovák toborzás ellenére sem hagyták el a Pilis térségét, ahol már több száz éve éltek.

Mert a haza nemcsak anyanyelvi fogalom és nem mindig határozzák meg országhatárok. S a pilisi szlovákok tudták és tudják ezt. Mi miért nem?

Hozzászólások

hozzászólás