Hagyomány és kölcsönös tisztelet

olvasó 2018-03-15
Hagyomány és kölcsönös tisztelet

 

Köszöntöm a Kedves Olvasót az Új Esztendőben. Az utóbbi három hétben sok-sok dolog történt, ami bizony szót, azaz betűt érdemelne, de én mégis egy olyan témát választottam, mely szinte bármelyik héten megjelenhetne. Ezt a témát már érintettem, de nem lehet róla elégszer írni. Ez pedig a magyar-szlovák kérdés, itt a Felvidéken.

Azzal kezdeném, hogy manapság szinte mindenki összetéveszti a nacionalizmus fogalmát a sovinizmus fogalmával. Nyálazzuk át őket röviden:

A nacionalizmus legfontosabb jellemvonása a nemzet fogalmának előtérbe helyezése, az a nézet, hogy a nemzeti identitás az emberi élet egyik alapvető értéke, melyet a területi egység, a közös nyelv, kultúra, értékrend és szokások, a közös mítoszok és történelem, valamint mindezek tudata jellemezi.

A sovinizmus ezzel szemben a mi-ők ellentétből indul ki, melyben a nemzeti felsőbbrendűség dominál, összekapcsolódva a másik nemzet lekicsinylésével, annak egyes esetekben a megsemmisítésének szándékával. Ezeket átgondolva azt kell, hogy mondjam, kell, hogy legyen bennünk egy egészséges nacionalizmus, még most a XXI. században is. Ez azt jelenti, hogy tisztelnünk kell a saját nemzetünket, meg kell tudni róla mindent, amit a 20. század erkölcs- és eszmegyilkos rendszerei megszüntettek, megpróbáltak eltörölni és betiltani. Zárójelben tegyük hozzá, hogy nemcsak a tiltással érték el ezt, hanem főleg a tények NEM TANÍTÁSÁVAL. Sajnos ez – bár sokszor nem szándékosan – de még ma is óriási probléma. A tanárok nem térnek vissza az elnyomó rendszerek előtti jól működő és valóságot és hagyományt tanító módszerekhez, mivel azt a tudást sajnos az egyetemeken sem tanítják. Ha elfeledjük az őseink intelmeit, megszűnünk önmagunk lenni.

Induljunk ki abból, hogy minden ember egyenlő, és jogilag a nyelveik is egyenlők, melyen a Kárpát-medencében született gyerekek az édesanyjukhoz szólnak. Bizony mindnyájan emberek vagyunk és egyikünk sem ér többet, mint a másik, még ha egyesek ezt így is képzelik. Ideje elfelejteni, azt a történelmi mítoszt, hogy például a szlovákok valamivel is többek érnének az itt élő magyaroknál, csak azért, mert ezt a területet ma Szlovákiának hívják.

Hiszen nem egy társas házban, utcában, városrészben, városban, tájegységen, megyében, országban élünk? S nem egymás mellett? Nem vagyunk napi kapcsolatban? És a szlovák „barátaink” lassan hamarabb tanulnak meg óhéberül, mint magyarul. S erre mi mit teszünk? Alkalmazkodunk. Alkalmazkodunk. Meghátrálunk. Gesztusokat teszünk, s cserébe mit kapunk? Például azt, hogy elküldenek a Duna másik partjára…

„Nem gondolod, hogy a szlovák majd magyarul fogja elolvasni, amit írsz. Hisz nem érti meg!” Mondja nekem az egyik ismerősöm a minap egy. Én persze mondtam, hogy majd megkér valakit, aki lefordítja neki, bár erősen kétlem, hogy ne tudna pár szót magyarul.


De itt nem is főleg a nyelvről van szó csupán. Hanem az egymás iránti tiszteletről. Adott egy több mint ezeréves ország, mely a Szent Korona jogrendje alapján működött, a Nagyboldogasszony hagyományból táplálkozott. Ez az ország ma nem egységes, s a mai Csonkaország határain túl lévő, egyébként sokáig ugyanígy működő és ugyanilyen hagyományból táplálkozó falvai, városai mára teljesen elvesztik önazonosságukat, tehát azt, hogy kik vagy mik voltak valójában, hova tartoztak, mi szerint fejlődtek. Pozsonyban az egyetlen állva maradt városkapu, a Mihály-kapu külső oldalán ez a fölírás olvasható:

„Omne regnum in se ipsum divisum desolabitur – 1723” azaz Minden ország, mely meghasonlik önmagával, elpusztul.

De miért történik mindez? Mert az adott falvak magyar vezetői túlságosan is a szlovák betelepülteknek szerettek volna megfelelni. Mert ha már bejöttek a szlovákok, akkor kell nekik adni egy kis szlovák kultúrát is, ugye? Sőt kezdjük el községi szervezésben ünnepelni a szlovák ünnepeket is. Meg akkor már szlovák nemzeti hősökről is nevezzünk el utcákat. És így haladunk/haladtunk az önmegsemmisítés, a gyökértelenség, a hagyománytalanság és a totálisan irracionális tolerancia irányába.

Mert miért ne lehetne az ezeréves magyar hagyományokat, a Szent Korona jogrendjét, és a Nagyboldogasszony hagyományt, mely MINDEN magyar településen jelen volt – s próbálom remélni, hogy van – a beköltöző szlovákoknak is továbbadni? Ünnepeljék ők is velünk Szent István királyunkat, örüljenek a március 15-i forradalomnak, hajtsanak fejet az október 6-án kivégzett hősök előtt, akik seregeiben szlovákok tízezrei szolgáltak, emlékezzenek a kitelepítésekre, melyeket elődeik vezetői kicsinyessége rendelt el, s folytathatnám. Vagy van más megoldás: egyszerűen ne jöjjenek a magyar közösségeinkbe. Mert ha én valamilyen oknál fogva például Árvaváraljára költöznék – jelentem sosem fogok, mert én itt születtem s nem vágyom máshová -, alkalmazkodnék a helyi hagyományokhoz, s amellett pedig megmaradnék felvidéki magyarnak, Árvaváralján.

Fontos megjegyezni, hogy én nem valaki ellen, hanem valami védelmében fogalmazom meg ezeket a gondolataimat.  Igaz, hogy a véleményem különbözik sokak véleményétől,

Városunk, Somorja lakosságának többsége máig magyar nemzetiségű, a megmaradásunk és identitásunk megtartása manapság mégis nagy erőfeszítéseket igényel és előfordul, hogy ellenállásba ütközik, mivel az új lakók közül sokan nem tudják levetkőzni a régebben beléjük ivódott gyűlölködő és gyűlöletszító gondolkodásmódot. Vagy nem is akarják.

(…) Nem az új év kell, hogy jobb legyen, hanem az ember! Ezt a gondolatot egy székelyföldi ismerősöm osztotta meg a világhálón, s nagyon tetszett. S valóban. Ahhoz, hogy jó irányba változzunk, nem kell megvárni az új évet. Akarat kell hozzá.

Engedje meg a Kedves Olvasó, hogy ezuton kívánjak szeretetben, egészségben, dolgunk sikeres végzésében és magyar feltámadásban gazdag új esztendőt.

Hozzászólások

hozzászólás