Magyarosítás – Kis szlovák legendárium I.

olvasó 2018-04-13
Magyarosítás – Kis szlovák legendárium I.

A szlovák nemzetépítést gyakorlatilag keletkezése óta olyan narratívák uralják, amelyeknek politikai rendszertől és ideológiától függetlenül a magyarsággal való szembehelyezkedés egyik állandó és stabil alkotóeleme. Ez a nemzetépítés ma is folyik, de jórészt ismeretlen a Dunától-Ipolytól délre. Azok számára viszont, akik elszenvedik, az élet olyan állandó része, hogy időnként észre sem veszik, és meg sem kérdőjelezik. A következő hónapokban Vhailor–Agent Ungur együttműködésben megvizsgáljuk a kis szlovák legendárium főbb toposzait. Elsőként kezdjük a magyarság „eredendő bűnével”, a magyarosítással.

„Magyarosítás”: talán nincs olyan szlovák, aki ne ismerné ezt a szót. Már több mint 90 éve ontják a szlovák (és a kisebbségi magyar) iskolák tankönyvei ezt a titokzatos vádat, ezáltal erősítve a szlovák sérelmeket és bűntudatot nevelve a kisebbségi magyarokba. A magyarosítás vádja ma egyfajta ultima ratio-ként szolgál egyes szlovák politikusok, publicisták, közéleti személyiségek számára. Azzal mentegetik a szlovák politika asszimilációs törekvéseit, vagy magyarellenes megnyilvánulásait, hogy „rossz történelmi tapasztalataink vannak a magyarsággal”, és hogy a „szlovákiai magyarok tulajdonképpen mind asszimilált szlovákok”. Különösen az utóbbi érv tartja magát nagyon makacsul a szlovák közvéleményben. A magyaroknak ezt az örökletes bűnét szlovák szemekben talán csak a zsidók istengyilkosságához lehetne hasonlítani. Viszont ha közelebbről megnézzük a valóságot, akkor, talán meglepően fog hangzani, de a magyarosítás, azaz a XIX. századi magyar állam törekvése a nemzetiségek asszimilálása a kor általános európai gyakorlata fényében, vagy a XX. század rettenetével összehasonlítva egy meglehetősen ártatlan jelenség.

Tény, az 1867-től fejlődő magyar állam igen erős vonzerővel bírt a szlovák nemzetiségűek körében. Ennek a közös valláson, kultúrán kívül megvoltak a történelmi okai is, egyrészt a szlovákokkal sosem volt a magyarságnak semmilyen komolyabb baja, másrészt pedig a magukat szlovák nemzeti vezetőknek gondoló értelmiségiek azáltal, hogy 1848/49-ben lepaktáltak Béccsel, csúfosan leszerepeltek a szlovákság körében, ami az intelligensebb szlovák rétegekben, elsősorban a nemességben és a polgárságban megerősítette a hungarus tudatott és elidegenítette a szlovák nemzeti eszmétől. Ezért is olyan gyakori a szlovák nemzeti vezetők publicisztikáiban a renegátok, az elfajzottak ostorozása. A szlovák „nemzeti” intézmények ellen, amelyeket a Bach-korszakban a szlovák nemzeti vezetők az udvarnál kivívtak maguknak, elsősorban a Matica Slovenská és a három szlovák egyházi gimnázium ellen, leghevesebben éppen a felvidéki szlovák megyék és városok közvéleménye tiltakozott, amelyekben ezek az intézmények működtek. Az erős hungarus tudat az 1867-1918 közötti gyors társadalmi átalakulásokkal együtt kétségtelenül jelentős asszimilációhoz is vezetett. Az adott időszakban összesen 300-400 ezerre tehető azoknak a szlovákoknak a száma, akik elmagyarosodtak, viszont ez az elmagyarosodás, a városokat leszámítva, nem a szlovák nyelvterületen ment végbe és többnyire az iparosításhoz volt köthető. Az a szlovák elképzelés tehát, hogy a felvidéki magyarság asszimilált szlovákokból állna, mindenféle alapot nélkülöz.

Tagadhatatlan, hogy a dualizmus-kori Magyarország nemzetiségpolitikája verbális szinten a magyar szupremáciát hangoztatta, a szlovák nemzeti vezetőkkel szemben pedig gyakran az erős kéz politikáját érvényesítette, amely sajtóperekben, intézmények bezárásában és hatósági zaklatásokban nyilvánult meg. Természetesen léteztek „aktív” magyarosító intézkedések is. A magyar állam több olyan intézményt támogatott, amelyek célja az volt, hogy a magyar kultúrát a nem magyar-ajkú népesség körében terjessze. Ezek tevékenysége többnyire abban nyilvánult meg, hogy olvasóköröket, könyvtárakat létesítettek és egy adott papot, vagy tanítót ösztöndíjban részesítettek, ha magyarul prédikált, vagy ha a gyerekeket megtanította magyarul, de ezek a zömében nemzetiségi vidéken csak nagyon gyenge eredményt értek el, főleg ott, ahol a lakosság nem volt ráutalva arra, hogy minden nap használja a magyar nyelvet.

Ha a gyakorlati eredményeket nézzük, a dualizmus-kori magyar nemzetiségi politikát a nagypofájúság és a semmittevés jellemezte. Ezt Tisza István 1913-ban találóan össze is foglalta, hogy „a nemzetiségi politika alapelvei, »a tűszúrások és tyúkszemre lépések politikája«”.Ugyanakkor viszont gyakorlati szinten még a magyar történészek is elfeledkeznek olyan apróságokról, hogy miért fordították a dualizmus-kori Magyarországon szlovák nyelvre a törvényeket (ahogy azt bejegyzésünk illusztrációja is mutatja), vagy hogy miért pénzelt a magyar kormány szlovák újságokat. Szintén a homályba vész egy olyan apróság is, hogy a mai irodalmi szlovák nyelvet a magyar belügyminisztérium egyik magas beosztású alkalmazottja kezdeményezésére kodifikálták, és az adott alkalmazott ehhez a munkához jelentős ösztöndíjban részesült, amit a miniszter személyesen jóváhagyott. Külön kategóriát képez a Lex Apponyi, amelyet csak az kritizálhat, aki nincs tisztában a mai szlovák gyakorlattal a nemzetiségi iskolákban. Ugyanis míg például Šrobár, Hlinka, vagy Šoltésová a „brutális magyarosítás” idején olyan népiskolákba járhattak, ahol egyáltalán nem tanították a magyar nyelvet, addig a mai szlovákiai nemzetiségi iskolákban minden szinten tanítani kell a szlovák nyelvet és a magyar történelem szlovák változatát, amiről Miroslav Kusý 12 évvel ezelőtt azt írta, hogy „gyakran csak igen csekély köze van a valósághoz”.

Az 1920 előtti Magyarország nem volt tökéletes. Nemzetiségpolitikája nem volt okos. A kor francia, brit, német, szerb vagy éppen román gyakorlatához képest azonban egyáltalán nem volt elnyomó. Nem történtek jelentősebb telepítések, nem voltak etnikai tisztogatások, a jelentős méretű nemzetiségi asszimiláció alapvetően természetes folyamat volt. A kép tehát az ezer éves vad elnyomásról még az 1867 utáni események fényében is megmosolyogtató lenne, ha nem járna annyi felesleges feszültségkeltéssel a magyar-szlovák viszonyrendszerben. 1919 után a zsarnoki magyar hatalmat felváltotta a demokratikus első Csehszlovák Köztársaság, amelynek kisebbségbarátsága bekerült a nemzetközi irodalomba, és magyar baloldal kánonába is. Meglehetősen érdemtelenül. Ez viszont már egy másik történet, egy másik (cseh)szlovák legendárium.

mandiner.blog.hu

Hozzászólások

hozzászólás