Földváry Terézia beszéde a somorjai kitelepítési megemlékezésen

somorja.sk 2018-04-16
Földváry Terézia beszéde a somorjai kitelepítési megemlékezésen

Tisztelt Megemlékezők!

Tisztelettel köszöntök mindenkit, aki eljött ma ide, Somorjára, hogy együtt emlékezzünk XX. századi történelmünk egyik méltatlan és fájdalmas eseményére.

A kitelepítések története arról tanúskodik, hogyan válhat a bosszú és kifosztás eszközévé egy állam a saját polgáraival szemben, akiknek védelmére hivatott lett volna. A hontalanság évei örök tanulságot jelentenek nekünk arra, hogy a legkisebb esélyt sem adhatjuk egy olyan világ eljövetelének, amelyben a kollektív bűnösség elve alapján egész népeket voltak képesek marhavagonokba terelni, szülőföldjükről elűzni. A második világháború után Csehszlovákia vezetői nem tudtak ellenállni a bosszú csábításának, a legalapvetőbb emberiességet és keresztény mivoltukat megtagadva a németek és magyarok jogfosztásáról és elűzéséről hoztak döntést. Hiába próbált közbeavatkozni az akkori magyar kormány, hiába kért Mindszenty hercegprímás nemzetközi segítséget, a Szovjetunió támogatásával – a nyugati hatalmak cinkos hallgatása mellett – Csehszlovákia etnikai tisztogatást hajtott végre.

A kassai kormányprogramban felvázolt egységes szláv állam vízióját a Beneš dekrétumok végrehajtásával biztosították: 1945-ben a német és a magyar kisebbségtől megvonták az állampolgárságot, elrendelték az állampolgárság nélküliek munkakötelezettségét, melynek értelmében 1945 október végétől decemberig 10 000 felnőtt magyar munkaképes férfit deportáltak Csehországba. Az akció azonban eredménytelen volt, mivel ezek nagy része tavaszra hazaszökött. Ezért a Magyarországgal való lakosságcserét kezdték szorgalmazni.

Magyarország sokáig halogatta annak végrehajtását, ezért a csehszlovák fél a beneši dekrétum szélesebb körű értelmezésével, 1946. novemberében egész családok Csehországba való deportálását kezdte meg. Ez volt egyébként ennek a korszaknak a legkegyetlenebb, legembertelenebb intézkedése. 1946–1947 kegyetlenül hideg telén fűtetlen marhavagonokban, mint állatokat szállították a több mint 10 ezer családot, majdnem 100 ezer személyt, csecsemőket, idős, beteg embereket pár kilós csomaggal Csehországba, a kitelepített németek helyére. Már a deportálás módja is kegyetlen volt: katonaság vette körül a falut, a kitelepítendő családokat teherautókkal szállították a vasútállomásokra, Csehországba érve pedig a nyitott vagonajtókban mint rabszolgákat válogatták őket a cseh gazdák. A Csehországba kitelepített családok 1948 végétől 1949 áprilisáig hazaköltözhettek ugyan, de nagyon sok esetben házukban, lakásukban ekkor már idegenek laktak.

A tragédiák sorozata azonban a Csehországi deportálásokkal nem ért véget, mert közben 1946 júniusában elkezdődött az egyetemes történelemben eddig nem ismert akció: a reszlovakizálás. A reszlovakizálás alapelve egy fikció volt, mely szerint: Szlovákia minden lakója eredetileg szlovák volt, csak idővel elmagyarosították, ezért most visszakérheti szlovák nemzetiségét, vagyis reszlovakizálhat. Ez persze olyan kényszer alatt történt, hogy aki reszlovakizált az megmenekült a vagyonelkobzástól. Egy általánosan elfogadott adat szerint 108 ezer család, összesen 352 ezer személy reszlovakizált.

Végül mindezen nyomás hatására 1947. április 12-én megindult a lakosságcsere Csehszlovákia és Magyarország között. Míg Magyarországon önként jelentkeztek szlovákok, addig Csehszlovákiában kijelölték a bizottságok a kitelepítendőket. Magyarországról a szegényebb sorsú szlovákok jelentkeztek elsősorban, míg Csehszlovákiában inkább a módosabb paraszti rétegeket jelölték ki áttelepítésre. A lakosságcsere 1948 decemberében ért véget. Ez idő alatt 89 660 magyar telepítettek át Magyarországra, míg Csehszlovákiába 71 787 szlovák települt át. Somorjáról Magyarországra 179 lakost telepítettek ki.

A  felvidéki Taksonyról kitelepített Kubovics család így emlékszik vissza a hontalanság és a reménytelenség éveire:

„1948. január 28-án a kora hajnali órákban falunkat, körülvette a csendőrség, ugyanis előző este az érdekelt családok megkapták a deportálásról az értesítést. Csak azt vihettük magunkkal, ami egyetlen teherautóra fölfért. Ott kellett hagyni a bútorainkat, állatainkat. Bevagoníroztak bennünket üres marhaszállító kocsikba, ahol mínusz 15 fokos hideg volt. Az egész falu kint volt az állomáson, mindenki zokogott, olyan volt a búcsúzás, mint egy temetés. A déli órákban lezárták a vagonokat és elindult a szerelvény. A jajgató, síró emberekkel ismeretlen tájak felé zakatolt a vonat. Az utazás során a hazulról hozott élelmiszerek közül a burgonya és a zöldség megfagyott, nem tudtuk elfogyasztani. A harmadik napon hóborította, hatalmas hegyek közé érkeztünk, ekkor már gondoltuk, hogy a Szudéta-vidéken járhatunk. Harmadnap érkeztünk Podbořanyba, utunk végcéljához. Az általános elkeseredettséget és tragédiát tetőzte be, hogy a hosszú út közben három kisgyerek megfagyott. Reggel megérkeztek a helybeli gazdák. Egynapos válogatás után végre minket is megtalált jövendőbeli kenyéradónk. Éjszaka indultunk el a 20 kilométerre lévő Malá Černoštra, ahol cselédházakra emlékeztető épületekben helyeztek el bennünket. Szívszorongató kép tárult elénk a lakásban: a hideg tűzhelyen félig főtt étel, minden berendezés a helyén, a szekrényekben ruhák, edények, az éléskamrában megromlott élelmiszerek és mindenhol töménytelen egér, patkány. Egyszerre világossá vált előttünk, hogy ezek az elhagyott otthonok arról tanúskodnak, lakóiknak, az itt lakó szudétanémet lakosságnak egyik percről a másikra kellett innen elmenekülni. Másnap már megértettük, hogy miért hoztak ide minket: cselédnek kellettünk. A hatalmas birtokot művelni kellett, az ellátásra váró állatokat pedig etetni, gondozni. A következő nap reggelén a férfiaknak már munkába kellett állniuk, a hatalmas pajtákban megkezdődött a komló cséplése. Az asszonyok munkája volt kb. 16 tehén fejése és gondozása. A mi gazdánk a környék egyik legmódosabb embere volt, ennek ellenére munkánkért nem fizetett egyetlen fillért sem. Három család dolgozott nála ingyen, éjt nappá téve. Egy alkalommal mindannyian összebeszéltünk és megtagadtuk a munkát, fizetést követelve, de hajthatatlan maradt. Így más megoldás nem maradt, mint elszökni innen. Leleményesség és alapos szervezőmunka kellett hozzá, hogy megtegyük. Levelezés útján, szülőfalunkban élő unokatestvéremmel megbeszéltük (aki gépkocsivezető volt), hogy június 10-én, éjszaka eljön értünk és hazavisz bennünket. Így is történt. Az éj leple alatt csendben felrakodtunk. Szerencsére dombról kellett leereszkednünk, így hangtalanul, magától gurult le a kocsi, ki a birtokról, a faluból. Útközben a gépkocsivezető háromszor cserélt rendszámtáblát.  Rengeteg izgalom és többszöri igazoltatás után másnap, késő este érkeztünk meg kifosztott otthonunkba. Ingóságunkból semmi nem maradt meg, de mégis bíztunk abban, hogy igyekezetünkkel, szorgalmas munkánkkal helyreállítjuk otthonunkat. Boldogok voltunk, hogy újra otthonunkban lehetünk rokonok, ismerősök között”.

Tisztelt Megemlékezők!

Ma már tudjuk, hogy minket közép-európai népeket több köt össze, mint ami elválaszt. Hosszú évszázadokon át éltünk együtt és sokat tanultunk egymástól. Mondjuk: a múltat be kell vallani, az egymás ellen elkövetett vétkeket meg kell követni. Európai példák mutatják, hogy csak ez az út járható. A magyar Országgyűlés 2013-ban úgy döntött, hogy a magyarországi németek elűzésének emlékére január 19-ét emléknappá nyilvánítja. Hasonló jelképes gesztusra a szlovák parlament részéről – nem beszélve az érintettek kárpótlásáról – mind a mai napig nem került sor. De hiába várjuk identitásunk és kultúránk megőrzésének támogatását is. Megfeledkeznek mindarról, amit az itt élő magyarok az ország gyarapítása érdekében tettek és tesznek.

Hiszünk abban, hogy mindez megváltozhat, ha kiállunk közösségünkért. Ezért a mai megemlékezés nem csak egy főhajtás az áldozatok előtt, hanem egy felhívás is arra, hogy ne feledjük: minden ember veleszületett joga ott élni, ahová született, és megmaradni abban a kultúrában, amelyet őseitől örökölt. Tegyünk érte, hogy a Beneš dekrétumok soha ne érhessék el céljukat! Adjon nekünk elegendő erőt a Jóisten, hogy a szülőföldön maradás jogát számunkra és a következő nemzedékek számára is érvényesíteni tudjuk!

Hozzászólások

hozzászólás