Halottak a pozsonyi Vásár téren

somorja.sk 2018-05-10
Halottak a pozsonyi Vásár téren

 

„(…) Alkonyattal halálos csönd. Halálos, a szó szoros értelmében. Az elnémult pozsonyiak vértelen arccal, véres testtel feküdtek a ravatalon. Az összelövöldözött, összeszurkált sebesültek a kórházak ágyain. (…) Valaki újra – győzött, védtelen, békés emberekkel szemben, akik nem szálltak szembe senkivel (…).“ – írja Dr. Jankovics Marcell (1874-1949), a Húsz esztendő Pozsonyban című emlékiratában.

  1. február 12-én a csehszlovák legionáriusok a tüntető tömegbe lőttek Pozsonyban. A sortűzben kilenc pozsonyi polgár vesztette életét, ezen kívül 23-an súlyos, több mint százan pedig könnyebb sérüléseket szenvedtek.
  2. december 31-e, ami nemcsak azért gyásznap, mert megalakult a Csehszlovák állam, hanem mert a tehetetlen és hazaáruló Károlyi-kormány egyébként az antant jegyzékében előírtaknak megfelelően, kivonta a magyar csapatokat a Felvidék déli részéről. Ezért másnap, 1919. január 1-jén a Csehszlovák Légió elkezdte ennek a résznek, többek között Pozsony megszállását is. Az olaszországi cseh és szlovák hadifoglyokból toborzott, olaszok által felszerelt és kiképzett hadsereg már 1918. október 31-én megpróbálta megszállni Pozsonyt, de a soproni kadétiskola 16-17 éves hadapródjai, illetve a Csatay Lajos vezette tüzérek sikeresen visszaverték őket, így Pozsony védtelen maradt, melynek lakossága ekkor 41%-ban német, 40%-ban magyar, 15%-ban szlovák volt. 1919. február 4-én Zsolnáról Pozsonyba költözött a csehszlovák kormány Szlovákia igazgatásával megbízott Szlovák Teljhatalmú Minisztériuma, s tette mindezt ünnepélyes külsőségek közepette. 1909-ben I. Ferenc József osztrák császár és magyar király Pozsonyba látogatott, fogadására pedig a Stefánia út és a Grassalkovich palota sarkán az utca teljes szélességében egy díszkaput építettek. Február 4-én pontosan ugyanarra a helyre, ahol egykor a I. Ferenc József fogadására szánt díszkapu épült, egy annál sokkal nagyobb diadalkaput építettek a város lakosainak költségén, a szlovák kormány fogadására.

A pozsonyiak amúgy is nagy bizalmatlansággal fogadták a megszállókat, de komolyabb civil megmozdulásokra nem került sor az első hetekben. A megszállásnak ugyan senki — még a kb. 15 százaléknyi szlovák sem — örült, ám mivel háborús idők jártak, azt remélték, hogy az állapot csak átmeneti. Februárra viszont lassan mindenki számára világossá vált, hogy nem időleges megszállásról van szó, hiszen a cseh–szlovák állam tartósan kíván berendezkedni a városban. A munkásság és a hivatalnokok sztrájkot hirdettek, február 12-ére tiltakozó nagygyűlést hívtak össze a régi vásárcsarnok előtti Vásár térre.

„Február 11-én estefelé W. P és G. E, a szocialisták megbízottai és H. J., a polgárság nevében meglátogattak, és arra kértek, hogy szerkesszek magyar, német és olasz nyelven nyilatkozatot (…) mely bátor tiltakozás is legyen, a történelem és az élet minden érvével. (…) Ha Wilson professzor bedobta az európai forrongásba az önrendelkezési jog nagyhangú elvét, követeljük keményen és öntudatosan.“ – írja Jankovics, aki ezután hajnalig megírta a tiltakozó nyilatkozatot, s engedélyt kért a békés tüntetés megtartására, melyet meg is kapott. Látszólag minden rendben volt, de a háttérben már szervezkedtek Pozsony újonnan érkezett bitorlói.

A délután 3-ra meghirdetett gyűlésen a tízezresre duzzadt tömeg nemzeti zászlókat lengetett, és ütemesen, egyre hangosabban skandálta: Él-jen-Magyar-ország! Mert ugye Magyarországon éltek, hiszen a trianoni diktátum csak 1920. június 4-én lépett érvénybe. Luigi Piccione tábornok parancsba adta a katonáknak, hogy maradjanak a kaszárnyákban, ennek ellenére a fegyelmezetlen és részben kezelhetetlen legionáriusok szétszéledtek a városban, és zaklatták, provokálták a lakosságot. Már a tüntetés elején erőszakosan léptek fel, majd a skandálást „provokációnak” értelmezve éles lőszerrel a tömegbe lőttek. A fegyvertelen! és rémült emberek menekülni próbáltak, de a környező utcákban szuronyroham fogadta őket. Riccardo Barreca, akit Jankovics jó és igazságos emberként ír le, amint tudomást szerzett az esetről a helyszínre sietett, ahol még mindig lőtték a tömeget. Az autóból kiszállván viszont egy Sadloň nevű katona puskatussal leütötte a 33-as légionárius ezred vezetőjét… Felépülése után nemzetközi színtéren próbált a pozsonyiak, és Jankovics segítségére lenni. Végül az áthelyezték.

„A pozsonyi temetőben fehérlettek az újonnan gyalult fakeresztek, melyeket a háború hősi halottainak sírhalmához tűztünk fejfának. (…) Ott nyugszanak a február 12-i pozsonyiak. (…) Az a dátum az ő címük és rangjuk… A mi lelkünkben jelen vannak, akár a komáromi, udvardi, füleki, kassai vértanúink ugyanebből a szégyenletes és szomorú évből.“- fejezi be a a pozsonyi sortűzről szóló részt Jankovics.

Luntzer Gusztáv, Albrecht Károly, Kubesch Vilmos, Kováts György, Heringes Ferenc, Soós Ferencné, Záborszky Gyula, Skoda János és Hubert Károly, 14 éves tanuló, akit az áldozatok temetése napján, cipőkötés közben lőtt fejbe egy cseh katona, mert azt hitte, hogy a fenekét mutatja neki.

Február 12-én látogassunk el a pozsonyi csalogányvölgyi temetőbe, sétáljunk egyet, kapcsoljunk ki és gondoljunk azokra a magyar testvéreinkre, akik nem akarták elfogadni, hogy a koronázó városukat valaki csak úgy megszállja. Mert lesz idő, mikor majd nekünk is ki kell állnunk elveinkért és szülőföldünkért. Mégha ez ma oly távolinak tűnik is.

A cikk megjelent a Csallóköz hetilapban, az Úr 2018. évében, Jégbontó havában.

Hozzászólások

hozzászólás